Valentin nap kontra szeretet

  Pár napja volt a Valentin nap...
  Szép és kedves dolog. Maga a nap eredeti formájában minden fajta szeretetről szólt. Baráti,testvéri, szülői, szerelmi, emberbaráti szeretetről. Ez mára elfelejtették az emberek. Csak a szerelmet ünneplik,azt is elkorcsosulva. Biznisz lett belőle, muszáj lett belőle, divat lett belőle. Az emberek görcsölnek, mit vegyenek a másiknak, vajon, ha nem tetszik, megsértődik-e?
  Nekem több problémám is van ezzel a szokással. Pl az ajándékozás...Miért kell? Miért ezen a napon?
Számomra sokkal többet jelent egy szál virág az év bármelyik napján, mert az szívből jön. Életem legnagyobb ajándéka egy sál Tőle. Egyetlen fekete rongydarab...Nem volt semmilyen alkalom, ünnep, egy egyszerű hétköznap volt. Meglátta, megvette. És nekem ez az ajándék! Hogy akkor, abban a pillanatban a szívét, a lelkét adta. Sem előtte, sem azóta nem kaptam nagyobb ajándékot senkitől!:-)
  A másik, ami zavar ezekben a "Szeretet- ünnepekben", hogy álszentek, hamisak. Szeretünk, mert napja van, mert ünnepelni szokás. A szeretetnek nem kell ünnep! a Szeretet maga az ünnep! Ha szeretsz boldog vagy! Rengeteg pozitív energiát adsz és kapsz.:-) Ez pedig minden napra igaz lehet, igaznak kellene, hogy legyen!
  A közel múltban volt egy beszélgetés Vele. Szerinte azért nehéz a szakítás, mert sajnáljuk a belefektetett, energiát, időt, stb. Basszus!...Tényleg!?... Hogy ez mekkora baromság! Soha nem felesleges szeretni! Akkor sem, ha véget ér. Mindig több és több lesz tőle az ember.
  És SOHA nem csak a szeretet ünnepeken kell szeretni!

A jó, a rossz és a megfelelő

  Nem készültem én ilyen gyorsan új bejegyzést írni, de  olvastam a Facebook-on egy megosztást, ami elgondolkoztatott.
  "Ha a rossz embert tudtad szeretni, gondolj csak bele mennyire fogod tudni szeretni a jót."
  Ez igaz is. Részben. Ám finomítanék rajta.
  Nincs jó vagy rossz ember. Csak megfelő. Nem mondhatjuk, hogy "rossz emberbe szerettünk bele", mert így magát a személyt is megbélyegezhetjük. Ezért gondolom, a helyes fogalmazás megfelelő és nem megfelelő ember. Ez lehet barátság és lehet párkapcsolat, mindkettőre igaz.
  Szerintem mi a megfelelő kapcsolat alapja? Két azonosan érett ember találkozik és/ vagy mikor az a bizonyos hullámhossz azonos frekvencián rezonál.Mert akkor mindnet megtudnak beszélni, kölcsönösen fejlesztik, támogatják egymást. Szerintem az is belefér, ha az azonos világnézet, az életről való elképzelés, de különböző az "érettség", mert ebben az esteben a bölcsebb lesz a tanár, a fél a "tanítvány". Ez a helyzet is minkét felet fejleszti, még a tanárt is, hisz mindig van esély jobbnak, többnek lenni. Még a jó pap is holtig tanul, szokták volt mondani.
  Azzal sincs gond, ha azonos szinten vannak csak más éreklődési körrel. Mert ebben az esteben két értelmes ember kulturáltan tud bezélgetni, érvelni a saját véleménye mellett.
  A gond akkor kezdődik, amikor két érettlen, hatalmas egoval és különböző érdeklődési körrel rendelkező ember találkozik. Na ebből lesz az igazi feszült, vitáktól terhes kapcsolat!
  Volt megfelelő barátnő az életemben. Valaki, akivel elég volt egymásra nézni  és tudtuk mi van a másikkal. Elhagytuk a hogy vagy kérdést, a köszönés után csak annyi: "Na mesélj, mi történt?:-)" vagy "Mi a baj?". Itt én "tanítottam", mert sokszor volt, hogy tenni akart valamit és nem azt mondtam "Ne tedd!" vagy "Nem teheted!". Egyszerűen meséltem a saját történetem. A másik oldal történetét. (De erről egy következő írásban.:-) ) És bizony sokszor előfordult, hogy felhívott telefonon és megköszönte. Mert gondolkozott rajta és rájött, nem helyes, amit tenni készült.
  Azóta kicsit eltávolodtunk egymástól, mindketten éljük a magunk történetét, de tudom, amikor találkozunk Mert fogunk még találkozni;-) ) zökkenőmentesen tudjuk folytatni, de talán már bölcsebben, érettebben, minőségibb kapcsolatban.
  Volt megfelelő pár is. Amikor befejeztük egymás mondatát. Amikor egy képre nézve vagy egy zeneszámot hallva mindketten a "Hű,b... meg!" érzést éreztük. Csak...Ekkor még én nem voltam felkészülve. Én voltam éretlen, ostoba lélek.
  Volt megfelelő partner, ahol azonos mentalitással rendelkeztünk, megértettük és toleráltuk a másik igényét a magányra, az alkotásra. Csak... Itt Ő nem volt felkészülve rám.
  Végezetül volt a totális káosz. Két teljesen más érdeklődési körű, más érzelmi életet élő ember találkozása, ahol sérültem, rengeteget, de erősödtem is. Hogy ő sérült- e? Nem tudom, mert ahhoz bizonyos EQ is kellene, bár az idő azt mutatja, legalább tanult belőle és az új kapcsolatában már nem láncolja le a másikat, megadja az egyéni szellemi szabadságot.
  Igen. Adtam és kaptam pofonokat, okoztam csalódást és csalódtam én magam is. Mindezek ellenére azt vallom, nincs jó vagy rossz kapcsolat. Csak ajándék az élettől, amit meg kell becsülnünk, vagy lecke, amit meg kell tanulnunk. Nincsenek felesleges találkozások, mert mindegyikben adunk és/vagy kapunk, mindegyikben tanulunk vagy tanítunk.
  Ezeket felismerve, az eddigi leckéket megtanulva tudom, hogy a megfelelő időben érkező, megfelelő emberekkel egy minőségibb, tisztább, bölcsebb kapcsolatot fogok tudni kialakítani.

Bábuk

  Pár napja olvastam egy bloggerina írását:  http://cathreenmisery.blog.hu/2016/01/04/tabu_martir_asszony_es_halalig_dolgozo_ferj.

  Elgondolkoztatott, bár jelen pillanatban nem a párkapcsolati része mozgat, hanem ahogy az évek alatt az emberek nagy többsége (nők, férfiak egyaránt) fejet hajt a látott és belenevelt példáknak, felölti a rászabott, társadalmilag előírt szerepet, mert azt gondolja, így lesz boldog.

  Ám. Bábbá az ember saját magát is teheti, ahogy én megtettem. Nem sajnálom, nem szégyellem, de büszke sem vagyok rá. Egyszerűen már a múltam részei, amiktől több lettem, amikből tanultam.

  Soha nem társadalmi elvárás miatt alakult így, hiszen világéletemben önfejű, öntörvényű, makacs, lázadó típus voltam. A szüleim már 14-15 hónapos koromban rájöttek, ezzel a lánnyal még sok gondjuk lesz!:-D Erre az egyik példa, talán ez volt életem első igazán jelentős "lázadása". 12 éves koromban meghalt Édesapám. Amúgy is élt a tipikus első szülött+lány - apa kapcsolat, de nálunk ez kicsit erősebb volt, mivel ahogy mondani szokták egy húron pendültünk. De tényleg! Természetileg egy az egyben Ő vagyok. Szóval tényleg megrázott és az egészet tetézte, hogy előtte 2 nappal összevesztünk (illetve Ő veszekedett, én meg duzzogtam) és még bocsánatot sem tudtam kérni tőle. Igen, gyászoltam. Itt, bent. Talán 3-4 hónappal később, el kezdtem színeket hordani magamon. A környezetem furcsán nézett rám, az apai Nagymamám szó szerint nekem esett, hogy milyen érzéketlen vagyok, hogy nem is szerettem, hogy már nem gyászolom. Akkor elmagyaráztam neki. De,igen! De az érzéseim, a fájdalmam csak rám tartozik, nem óhajtom megmutatni a világnak, nem óhajtok látványosan szenvedni! (Persze ahogy fejlődtem a "feketemániám" ahogy az egyik bábformáló nevezi még ma is a fejlődésem során visszatért.:-D ) Aki ismer és beszélget velem az tudja, aki a szemembe néz az látja a kínok-kínját. És ennyi! Nem fogok az elvárások szerint viselkedni!

  Ez a hozzáállás gyakorlatilag a további életemben is megvolt. Ennek ellenére mégis sikerült kétszer elveszíteni magam.:-(

  Az első "külső" tényezőnek köszönhető. A második kapcsolatom. Egy egocentrikus, irányító típus. Fizikailag soha nem bántott, de azt jobban elviseltem volna, mint a lelki terrort. Nem lehettem beteg, nem tanulhattam, nem lehet életem. Mert például a tanulás:

 -Tanulni szeretnék, szociális gyermek és ifjúságvédelmet.

 -Ne, mert annak nincs jövője. Menj, tanulj kereskedelmet, tanulj üzletvezetőnek, mert abban van a pénz!

 -Nem szeretem a matekot, különben is humán beállítottságú vagyok, ezt szeretném.

 -Abból nem fogunk megélni! stb.

  Ez a vita hol békésen, hol elég hevesen (amit persze a gyerekek előtt kellett lejátszania :-( ) ment közel egy évig, amikor belefáradtam, feladtam. Nem haladhattam a korral. A számítógép, internet tabu volt a számomra, mert hülye vagyok, nem értek hozzá, véletlenül vírust szedek be és tönkre teszem a gépet. Persze addigra ő már megtanulta, amit tudni kell, de közben hányszor telefonált az informatikus haverjának, hogy gáz van, mit kell csinálni?

  Oly mértékben el voltam vágva a világtól, hogy 2008- ban amikor úgy alakult, és kiszabadultam (átmenetileg) a rabságból volt aki nem hitte el (aki el is hitte, úgy nézett rám mint egy fogyatékosra), hogy nincs email címem. A 25 évvel idősebb Édesanyám addigra már aktív közösségi életet élt!

  Még sorolhatnám a példákat, de azt hiszem ennyi is elég!

  Hogy miért maradtam mégis oly sokáig? Félelemből! Mert bármikor, bármi nehézség, vita volt, a fejemhez vágta, akkor ő csomagol és elmegy. Ok. De esélyem sem volt munkát találni 3 kis gyerekkel. Akkoriban a családommal sem volt olyan a viszonyom, hogy támaszkodhattam volna rájuk. Szóval igen, ha lépek  anyagi okok miatt kockáztattam volna a gyerekeimet. Így félelemből fásulttá váltam, felvettem a rám szabott társadalmi szerepet és igyekeztem helytállni az elvárásoknak. Több- kevesebb sikerrel, mert a lényem ott, legbelül lázadt és öntudatlanul is tettem olyan dolgokat, amik nem illetek bele a klasszikus nő szerepbe.

  A második esetben önmagam tettem rabbá és én voltam önön börtönőre. Miért? Szerelemből! Eldobtam önmagam valakiért. Ebben az esetben nem a tradicionális nő/anya/feleség szerepről van szó. Arról, hogy miközben neki köszönhetően váltam azzá aki most vagyok, elfelejtettem küzdeni önmagamért, a céljaimért. Eleinte olyanná váltam, amiről azt gondoltam erre van szüksége. Azután szép lassan, ahogy kaptam a lelki pofonokat, elfogytam, csak egy önállóan mozgó bábuvá váltam.

  Miért maradtam évekig? Mert ott bent valami nem engedett. Mert még nem végeztünk egymással, mert még kell tanulnom, amit neki kell tanítani. Igen.De már megtanultam a végső leckét. Nem gyűlölni, bármit is tett,szeretettel, megbocsájtással elengedni. Eddig ez hiányzott.

  Mondhatnám, hogy sajnálom az elmúlt 15 évemet, mondhatnám, hogy elpazarolt idő volt, de nem teszem. Formálódtam, alakultam, erősödtem, tanultam. Az első estben, hogy nem lehet félelemből élni! Hogy senkinek nincs joga egy másik embert uralni! Hogy a félelmet le lehet és le kell győzni! Hogy erősebb vagyok, mint gondoltam magamról!

  Ez befolyásolja azóta is az életem. Ha az ismeretségemben ilyen helyzetet látok, a bántalmazott mellé állok. Ha nem is fizikailag, de lelkileg igen! Erősítem a történeteimmel, a hitemmel és a szeretetemmel. Szerencsére már van néhány sikerélmény!

  A második esetben megtanultam önmagam. Az első pofon után rájöttem ki vagyok. Átéltem a totális lelki halált, amikor minden érzés megszűnik.Megtanultam és átéltem az elképzelhető legintenzívebb szeretetet és gyűlöletet. Meg küzdöttem önmagammal önmagamért és azt hiszem nyertem. Minden egyes pofon után ott leges- legbelül erősödtem. Megtanultam mennyire erősen és milyen minőségben tudok szeretni. Megtanultam mit várok magamtól egy kapcsolatban és megtanultam mit várok a másiktól.

  Köszönöm a sorsnak ezeket az embereke, ezeket a leckéket, mert azt gondolom, ha van még számomra megírva valaki ezzel a tudással igazi egyenrangú boldog kapcsolatom lehet.

 

Várni

  Mindenki utál várni.A boltban, a hivatalban, a buszra, a fizetésre, stb. Várni a másikra, hogy jöjjön, hogy végezzen a  dolgával, hogy mi is csinálassuk a magunkét.
  Utálunk várni, de ez hozzátartozik az élethez. Nem is igazán ez a "mindennapi várakozás" a nehéz.
  A lélek várakozása nehéz!
  Várni a boldogságot. Várni, hogy írjon, remegő kézzel nézni a telefont várva, hogy hívjon. Várni bizsergő érzéssel, hogy jöjjön.
  Várni valakire, aki nem jön többé, mert nincs jövőtök. Mert már mindent odaadtatok egymásnak, amit lehetett.
  Várni az elkerülhetetlent. Várni az utolsó találkozást, amikor egymás szemébe néztek. Amikor már nincs vita, nincs magyarázkodás, nincs vádaskodás. Csak pár kedves szó, amivel megköszönöd, hogy legalább megpróbálta, megköszönöd a boldog pillanatokat, amiktől több lettél és a rosszakat, mert abból tanultál.
  Várni, hogy az idő igazoljon, hogy jól döntöttél. Várni az "azért-ra", mert minden miértnek megvan az azértja.
  Várni, hogy elmúljon a fájdalom és esélye legyen a boldogságnak újra jönni.
  Várni és remélni a világ legnehezebb és legmagányosabb érzése.

Ébredés

 Hosszú vajúdás után vettem a bátorságot és neki látok egy régi belső késztetésnek, és írok. Hosszabb- rövidebb ideig más fórumokon már előfordultam, de valahogy mindig abbamaradt. (Legyünk őszinték, lustaság miatt:-) ) Ám, most eljött az ideje az újrakezddésnek. Mikor máskor, mint a naptári újév első napján. Amolyan jelképeként az előttem álló évnek, ami romeltakarításból és sok újrakezdésről, kezdésről fog szólni.
  Gondolkoztam, mi lehet első blogom címe. Kezdetek? De minden kezdet valaminek a folytatása. Bemutatkozás? Tényeg pár bekezdésből, néhány monatból megismerhető valaki? Nem! De ha érdekellek, olvasol és megismerhetsz.
  Miért kezdek blogot írni? Nem tudom. Talán amolyan pszicho terápia. Mert írás közben mozaikok kerülnek a helyükre. Talán csak önmagam szórakoztatására. Talán a gyerekeimnek, ha egyszer szükségük lesz a " tapassztalataimra" megtudom mutatni akkor éppen hogy láttam a világot, hogy éltem túl válságot, nehézséget. Mert lássuk be a ma érzése, tapasztalata holnap már más lesz. Lehet idővel egyszer újraolvasom és kiegészítem, ha most hibásan láttam, akkor majd kijavítom. De most ez vagyok, én vagyok.
  Nem célom versenyezni, nem célom azon aggódni, mennyien követnek, vagy nem követnek. Írok. magamnak és annak akit érdekel. Ha végigolvasol, köszönöm! Ha esetleg segíthetek, annak örülök!
  Miért Fonix? Mert átéltem azt,amit nagyon kevés ember. Vagy legalábbis kevés ember érti meg a dolgot. Átéltem a teljes és totális lelki halált. (Erről majd későbbiekben.) De felálltam, a belső tüzem újraélesztett és miközben épültem meséltem. Másoknak, sokat, sokszor zokogva és sokan vannak, akik a mai napig köszönik a vállalt fájdalmam.
  Talán ezért vagyok itt. hogy meséljek. Az életem. Mert talán csak ehhez az egy dologhoz értek a világon, érezni, érteni, szeretni az embert. Természetesen ez is hosszú folyamat eredménye, ami még mindig nem ért véget. De legalább már tudatosan küzdök a saját és a felém fordulok haragjával, félelmével, gyülőletével. Talán te is közöttük leszel!:-)