Elgondolkoztatott, bár jelen pillanatban nem a párkapcsolati része mozgat, hanem ahogy az évek alatt az emberek nagy többsége (nők, férfiak egyaránt) fejet hajt a látott és belenevelt példáknak, felölti a rászabott, társadalmilag előírt szerepet, mert azt gondolja, így lesz boldog.
Ám. Bábbá az ember saját magát is teheti, ahogy én megtettem. Nem sajnálom, nem szégyellem, de büszke sem vagyok rá. Egyszerűen már a múltam részei, amiktől több lettem, amikből tanultam.
Soha nem társadalmi elvárás miatt alakult így, hiszen világéletemben önfejű, öntörvényű, makacs, lázadó típus voltam. A szüleim már 14-15 hónapos koromban rájöttek, ezzel a lánnyal még sok gondjuk lesz!:-D Erre az egyik példa, talán ez volt életem első igazán jelentős "lázadása". 12 éves koromban meghalt Édesapám. Amúgy is élt a tipikus első szülött+lány - apa kapcsolat, de nálunk ez kicsit erősebb volt, mivel ahogy mondani szokták egy húron pendültünk. De tényleg! Természetileg egy az egyben Ő vagyok. Szóval tényleg megrázott és az egészet tetézte, hogy előtte 2 nappal összevesztünk (illetve Ő veszekedett, én meg duzzogtam) és még bocsánatot sem tudtam kérni tőle. Igen, gyászoltam. Itt, bent. Talán 3-4 hónappal később, el kezdtem színeket hordani magamon. A környezetem furcsán nézett rám, az apai Nagymamám szó szerint nekem esett, hogy milyen érzéketlen vagyok, hogy nem is szerettem, hogy már nem gyászolom. Akkor elmagyaráztam neki. De,igen! De az érzéseim, a fájdalmam csak rám tartozik, nem óhajtom megmutatni a világnak, nem óhajtok látványosan szenvedni! (Persze ahogy fejlődtem a "feketemániám" ahogy az egyik bábformáló nevezi még ma is a fejlődésem során visszatért.:-D ) Aki ismer és beszélget velem az tudja, aki a szemembe néz az látja a kínok-kínját. És ennyi! Nem fogok az elvárások szerint viselkedni!
Ez a hozzáállás gyakorlatilag a további életemben is megvolt. Ennek ellenére mégis sikerült kétszer elveszíteni magam.:-(
Az első "külső" tényezőnek köszönhető. A második kapcsolatom. Egy egocentrikus, irányító típus. Fizikailag soha nem bántott, de azt jobban elviseltem volna, mint a lelki terrort. Nem lehettem beteg, nem tanulhattam, nem lehet életem. Mert például a tanulás:
-Tanulni szeretnék, szociális gyermek és ifjúságvédelmet.
-Ne, mert annak nincs jövője. Menj, tanulj kereskedelmet, tanulj üzletvezetőnek, mert abban van a pénz!
-Nem szeretem a matekot, különben is humán beállítottságú vagyok, ezt szeretném.
-Abból nem fogunk megélni! stb.
Ez a vita hol békésen, hol elég hevesen (amit persze a gyerekek előtt kellett lejátszania :-( ) ment közel egy évig, amikor belefáradtam, feladtam. Nem haladhattam a korral. A számítógép, internet tabu volt a számomra, mert hülye vagyok, nem értek hozzá, véletlenül vírust szedek be és tönkre teszem a gépet. Persze addigra ő már megtanulta, amit tudni kell, de közben hányszor telefonált az informatikus haverjának, hogy gáz van, mit kell csinálni?
Oly mértékben el voltam vágva a világtól, hogy 2008- ban amikor úgy alakult, és kiszabadultam (átmenetileg) a rabságból volt aki nem hitte el (aki el is hitte, úgy nézett rám mint egy fogyatékosra), hogy nincs email címem. A 25 évvel idősebb Édesanyám addigra már aktív közösségi életet élt!
Még sorolhatnám a példákat, de azt hiszem ennyi is elég!
Hogy miért maradtam mégis oly sokáig? Félelemből! Mert bármikor, bármi nehézség, vita volt, a fejemhez vágta, akkor ő csomagol és elmegy. Ok. De esélyem sem volt munkát találni 3 kis gyerekkel. Akkoriban a családommal sem volt olyan a viszonyom, hogy támaszkodhattam volna rájuk. Szóval igen, ha lépek anyagi okok miatt kockáztattam volna a gyerekeimet. Így félelemből fásulttá váltam, felvettem a rám szabott társadalmi szerepet és igyekeztem helytállni az elvárásoknak. Több- kevesebb sikerrel, mert a lényem ott, legbelül lázadt és öntudatlanul is tettem olyan dolgokat, amik nem illetek bele a klasszikus nő szerepbe.
A második esetben önmagam tettem rabbá és én voltam önön börtönőre. Miért? Szerelemből! Eldobtam önmagam valakiért. Ebben az esetben nem a tradicionális nő/anya/feleség szerepről van szó. Arról, hogy miközben neki köszönhetően váltam azzá aki most vagyok, elfelejtettem küzdeni önmagamért, a céljaimért. Eleinte olyanná váltam, amiről azt gondoltam erre van szüksége. Azután szép lassan, ahogy kaptam a lelki pofonokat, elfogytam, csak egy önállóan mozgó bábuvá váltam.
Miért maradtam évekig? Mert ott bent valami nem engedett. Mert még nem végeztünk egymással, mert még kell tanulnom, amit neki kell tanítani. Igen.De már megtanultam a végső leckét. Nem gyűlölni, bármit is tett,szeretettel, megbocsájtással elengedni. Eddig ez hiányzott.
Mondhatnám, hogy sajnálom az elmúlt 15 évemet, mondhatnám, hogy elpazarolt idő volt, de nem teszem. Formálódtam, alakultam, erősödtem, tanultam. Az első estben, hogy nem lehet félelemből élni! Hogy senkinek nincs joga egy másik embert uralni! Hogy a félelmet le lehet és le kell győzni! Hogy erősebb vagyok, mint gondoltam magamról!
Ez befolyásolja azóta is az életem. Ha az ismeretségemben ilyen helyzetet látok, a bántalmazott mellé állok. Ha nem is fizikailag, de lelkileg igen! Erősítem a történeteimmel, a hitemmel és a szeretetemmel. Szerencsére már van néhány sikerélmény!
A második esetben megtanultam önmagam. Az első pofon után rájöttem ki vagyok. Átéltem a totális lelki halált, amikor minden érzés megszűnik.Megtanultam és átéltem az elképzelhető legintenzívebb szeretetet és gyűlöletet. Meg küzdöttem önmagammal önmagamért és azt hiszem nyertem. Minden egyes pofon után ott leges- legbelül erősödtem. Megtanultam mennyire erősen és milyen minőségben tudok szeretni. Megtanultam mit várok magamtól egy kapcsolatban és megtanultam mit várok a másiktól.
Köszönöm a sorsnak ezeket az embereke, ezeket a leckéket, mert azt gondolom, ha van még számomra megírva valaki ezzel a tudással igazi egyenrangú boldog kapcsolatom lehet.
Nagyon sajnálom ami az apukaddal történt... :( sajnos nagyon.nehéz kiszakadni, ha ennyire babkent tekintenek az emberre... Durva lehetett, ha ennyire elvoltal szigetelve a világtól. ://
VálaszTörlésAmi Apuval történt... Ahhoz 20 év kellett, hogy feldolgozzam, főleg azért mert nem tudtam tőle elköszönni, részben pedig, mert sokáig magamat vádoltam,mert azt gondoltam, ha nem is közvetlenül miattam, de a hisztim, a velem való problémák siettették a halálát.
TörlésIgen, nehéz "rabságban" lenni, de megtanultam küzdeni, megtanultam túlélni, megtanultam legyőzni a félelmet.
Talán bután hangzik, de szükségem volt erre a leckére, hogy erősebb legyek.:-)